METAFIZIKAI TÁRGYIASSÁG – FÁBIÁN ZOLTÁN MŰVÉSZETÉRŐL

Bár a geometrikus absztrakció az ipari társadalom gyermeke, a mérnöki materializmus származéka, néha bizony elcsábítja a transzcendencia. Úgy hisszük, ez a kettősség, úgymint a hagyományos természetelvű és ábrázoló jellegű művészettel szembehelyezkedő, többnyire geometrikus formákra építő alkotói gesztus, valamint a mögötte megbúvó filozófia irányelv Fábián Zoltán nonfiguratív, avagy konkrét műveinek egyik leglényegesebb aspektusára világít rá. A formanyelv, a jelkészlet, a helyenként fénnyel teli, mértani formák hálózata ugyanis fizikai, matematikai indíttatású, nem mellesleg az entrópia bizonyos kérdéseire keresi a válaszokat. Teszi ezt a kétdimenziós művészet egyik leginkább tradicionálisnak számító műfaja, a klasszikus táblakép segítségével egy olyan korban, amelyben a digitalizáció és a legkorszerűbb technikai eszközök alkalmazása immár a képzőművészetben is rég polgárjogot nyert. Igazi duplacsavar.

„A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük, illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók.”2 E gondolatok Kazimir Szeverinovics Malevics 1923-as A tárgy nélküli világ című – bizonyos szempontból jellemző, más szempontból érthetetlen módon a maga korában tiltott, orosz nyelven kiadatlan – művéből származnak, és az ekkor már több mint egy évtizede létező nonfiguratív művészet bizonyos sarokpontjait világítják meg.

Fábián Zoltán konkrét vagy geometrikus stílusú táblaképei, grafikái, valamint objektjei a „tárgy nélküli világ” malevicsi értelemben vett tézise mellett tesznek hitet. A szuprematizmus alkotói attitűdjét újrainterpretáló, hard edge-szerű kompozíciók lényegében valamennyi tárgyi vonatkozást elvető, geometrikus absztrakciót valósítanak meg. A művész jellemzően a képhordozó és a fizika törvényszerűségei közti szűk mezsgyén mozog, azt keresi, hogy ezek a jelenségek miként képezhetők le a síkhordozón, illetve hogyan feszítik szét annak kereteit. E művek felületein, matériáiban nem az anyagi világ leképeződése ölt testet, hanem sokkal inkább két másik jelenség.

Egyfelől abban a bizonyos anyagi világban való kollektív létezésünknek egyes tudományos kérdésektől sem független „imágója”. De talán szerencsésebb a Karl Jaspers által alkotott chiffre fogalmában keresnünk a megoldást, amely – Jaspers szerint –„a metafizikai tárgyiasságot jelenti, mert a chiffre nem olyan, mint a tárgyiasság, vagyis nem transzcendencia, hanem a transzcendencia nyelve.”3 Mintha Fábián művei, azok energiái is (adott esetben Mark Rothko festményeitől sem függetleníthető módon) a transzcendencia, a művészet transzcendentális jelenségeinek a nyelveként funkcionálnának; ezzel pedig el is érkeztünk a másik, e művek által rögzített jelenséghez.

Ugyanis a művész alkotói eljárásmódjának lényegében kvantummechanikai indíttatású szegmenseként, a képeken pregnánsan kiütköznek a műalkotás elemi részecskéi. Példának okáért az a keretrendszer, amelyen belül a konstruálás folyamata során a felület megmunkálása mozoghat. Vagy éppen az egyes geometrikus formáknak a művészi alakítás folyamán megmutatkozó, változó természete. Való igaz, az itt látható művek jelentős mértékben önreflexív természetűek. Válogatásuk az alkotó egyfajta vizuális ars poeticájának is tekinthető. Ebből a szempontból pedig különösen fontos a síkhordozójú, illetve a plasztikus művek dialógusa, egymásra hatása.

Malevics nélkül tehát nehezen képzelhetők el ezek a képek, amihez viszont rögtön hozzá kell tennünk, hogy Fábián Zoltán nem rekonstruál. Nem az archaikus, a letűnt, a naggyá lett újra eljöveteléről fantáziál, hanem az állandó jelleggel, makacsul meg-megújuló, formálódóban lévő jelenre reflektál. Kérdéseket intéz műveinek befogadóihoz, többek közt a „világban levésük” aktuális komfortérzetét illetően. Teszi ezt olyan jel-, illetve eszközkészletet felvonultatva, melynek egyes elemei ismerősek ugyan, ám korántsem a megszokott kontextusukban, s nem hagyományos formanyelvükkel öltenek testet e vásznakon. Pontosan ettől lesz geometrikus művészete súlyos, téttel bíró, már-már paradox módon mai, élettel teli, elkerülve az ismétlés, egy avítt, absztrakt-konstruktivista stílus megalkotásának a hibájába való belecsúszást, ugyanakkor hathatós választ adva egy nem jelentéktelenebb személy, mint Németh Lajos 1980-as évekbeli felvetésére, miszerint„bonyolultabb a világunk, mintsem hogy kockológiával ki lehetne fejezni”.

Valóban, csak egyre bonyolultabb. Fábián Zoltán képi világa azonban távol áll a pusztán formalista konstruktivizmus keretein belül megvalósított absztrahálástól, amely részint – de csak részint – művészetének helyenként kissé rejtőzködő, az esetek többségében azonban a geometrikus stílusú klasszikus táblaképek esetében is felvállalt konceptuális irányával magyarázandó. Amely megint csak nehezen függetleníthető Malevics monumentális szuprematista blöffjeitől, elsősorban a Fehér alapon fehér négyzettől. A konceptualizmus a művészi kommunikáció hagyományos formáival szakítva, a gondolatot vallja elsődlegesnek a mű megvalósítása során. A művészetről magáról tett, tisztán formalista, analitikus vallomás nagyon is összhangba hozható Fábián elemző alapállású, geometrikus műveivel. Kapcsolatuk a látható, tapintható valósággal korántsem referenciális, sokkal inkább tudományos és filozófiai kérdéseken alapul.

„Az anyag maga örök és változtathatatlan, az élet iránti részvétlensége – élettelensége – rendíthetetlen.”4 – idézzük már-már unásig az orosz mestert. A kérdés valójában az: a mindenkori képzőművészet miként dolgozza fel az anyag változtathatatlanságának, részvétlenségének, élettelenségének rendíthetetlen tényét? Fábián Zoltán művészete egyéni és hiteles értelmezési kísérleteket tesz hozzá ehhez a narratívához.

1. https://artportal.hu/magazin/rieder-gabor-a-geometrikus-muveszet-a-modernitas-es-atranszcendencia/
2. Malevics, Kazimir: A tárgy nélküli világ. 1923. Online: http://intermedia.c3.hu/mszovgy1/malevics.htm
3. Jaspers, Karl: A művészetről. A chiffre lényege. In: Az egzisztencializmus. Szerk. Köpeczi Béla. Budapest, 1972. 132.
4. Malevics 1923. i. m.

Kovács Gergely

KIÁLLÍTÁS ZSEBBŐL

Hárman szálltunk föl a brassói gyorsvonatra, hosszú, egész éjszakai utazás állt előttünk Csíkszeredáig, célállomásunkig. Fábián Zoltán és Jancsik Károly képzőművész és jómagam részint egy képzőművészeti könyvsorozat bemutatójára mentünk. Zoltán művészként és egyben könyvkiadóként, Károly az egyik kiadvány „tárgya”, én a szerző minőségében. Az egyik könyvecske Botár László csíkszeredai festőművészt mutatja be, aki egyúttal a városi galéria művészeti vezetője; ő kérte föl Zoltánt a könyvbemutatóval összekötött önálló kiállításra. A kapcsolat néhány esztendős, kölcsönös művésztelepi meghívások, alkalmi kiállítások jegyzik. Csomagjaink ahhoz képest is szerénynek mondhatók, hogy látogatásunk mindössze három napra tervezett, jórészt a bemutatandó könyvsorozat példányaiból állt. Némi aggodalommal vizsgáltam a kiállító pakkját, amelyből talán egy hosszabb, föltekert finom papír kelthette azt a gyanút, netán műalkotást rejthet. Ameddig az alkonyat engedte, a tájat szemléltük, aztán a sűrűsödő este eltakarta szemünk elől a figyelemre érdemes látványt, ám akkor sem esett szó közöttünk a kiállításról. Hasonlóképpen folytatódott hajnalban – akkor már a határon jóval túl – társalgásunk, bár célunkhoz közeledve mindinkább vendéglátónk türelmére koncentrálva, ugyanis némi késést sejtettünk érkezésünkben.

Botár Laci azonban várt bennünket a vasútállomáson, kocsiba ültetve azonnal szálláshelyünkre vitt, a Kriterion kényelmes vendégházába. Észrevettem, enyhén fölhúzott szemöldök alól pislog olykor Zoltán csomagja felé. Eligazított bennünket, melyik főtéri kávézóban találkozunk egy óra múlva, Zoltán már ismerte a helyet két évvel korábbi látogatásából, én bizony a városra sem ismertem rá majd harminc év után, hogy itt jártam. (Sőt, még akkor sem igazán, amikor másnap délután fölkerestük a régi belváros főutcáját, holott első ottlétemkor valahol ott volt szállásom.) Mindenesetre a kiállító jószerivel csomagja nagy részét hozta magával – számítván rá, hogy kávézás után nyomban a kiállítóterembe visz az utunk.

A hatalmas, némileg idétlenül neoklasszicista épület ugyancsak a főtéren található (még a Kondukátornak készült, nyomatékosította beléptünkkor a túlméretezett lépcső a nála is túlméretezettebb lépcsőházával; a fáma szerint azonban a Kárpátok Hérosza sosem járt a neki épített palotában), kissé töredezett út vezet föl az óriás ablakokkal megvilágított bejárati szintre. Mint kiderült, okos és ügyes paravánokkal valóban nívós kiállítóhelyet lehetett leválasztani az épületből (a lépcsőházból), gondos világítással biztosítva a művek legjobb bemutatását. Ráadásul mellette nyílik egy korszerű előadóterem, amely gazdag programjaival a kiállításokhoz gyakran szolgál alkalmi közönséggel. Látva a falak méretét, korábbi csöndes aggodalmam Zoltán visszafogott csomagja kapcsán fölerősödött. Mindössze néhány kérdés Botár Lacihoz, megvannak-e az általa még otthonról kért anyagok, eszközök, szerszámok, és Zoltán nyomban munkához lát:

kézbe vesz egy kartonlapot, vonalzók segítségével kiszerkeszti rajta a jól ismert kockaalapot hat egybevágó négyzetével (ahogy annak idején az iskolai mértanórán megtanultuk), még háromszor megismétli, amikor pedig kész van a rajzokkal, összeállítja mind a négyet (mintegy másfél arasznyi élhossz), majd hármat, ahogy a ragasztás engedi különböző módon megrogyaszt, voltaképpen egy eseményt kreálva a mértani testekkel.

Utána mindegyiket lefújja rozsdabarna festékkel, kvázi fémhatást keltve. Egy eljövendő plasztikai történés projektálásának vagyunk tanúi hallgatag Károly barátommal. És ezt a projektet fogja látni a közönség is.

No, nem csak ezt.

Most kilenc azonos méretű (nagyjából B1-es) kartontábla kerül sorra, mindegyik sima fekete fóliaborításba csomagolódik – rutinosan kimért tempójú kivitelezésben. Lényegében – úgy látszik – folytatódik a kvázi, a mintha…, ezek bizonyára képek lesznek. Csupán a vonaton cipelt tekercs kibontása van hátra; kiderül, hogy négy rendkívül igényes, színes műnyomatról van szó; autorizálható másolatok Zoltán eredeti munkáiról. Ezzel megoldva a szállítás hatalmas költségfenyegetése: a kiállítás anyaga készen áll. Mehetünk ebédelni, utána pedig következhet a rendezés.

Zoltánt, ha akadhatott is benne feszültség az „anyag” felől, a sikeres kreativitás szemmel láthatólag megnyugtatta. Bennünket nemkülönben, ugyanis már sejtettük a koncepciót. A kényelmesen elköltött ebéd után igencsak ütemesen folytatódott a munka: a művek szétrakása a paravánok előtt, posztamensek a kockáknak, kisúlyozó lécek a keret nélküli nyomatoknak a sík fölület biztosítására. Botár Laci bölcs türelemmel és készségesen követte a fejleményeket, a képek függesztéséhez, a lámpák beállításához mozgósította gyakorlott segéderőit; végül igen hamar helyükre kerültek a kiállítás darabjai, ám a valódi kiállítást Zoltán tényleg a zsebéből húzta elő – a számítógépes adathordozó (pendrive) formájában. A kiállítás ugyanis az interaktivitásra épült.

Minden fekete tábla mellé QR-kódot rendelt (és ragasztott), amely egy-egy Fábián Zoltán-képet csal a néző szeme elé, amennyiben saját okostelefonjával rákattint az adott kódra. Még egy robusztusabb posztamens került a kiállítótérbe, arra helyezte a könyvsorozatot – mintegy „saját” műként.

Ha a folyamatot követem – méláztam magamban –, lényegében egy akció, egy performansz tanúja vagyok; értelmezhetem akár előadásnak: hogyan csináljunk kiállítást zsebből témára, jóllehet, valójában a bemutató a produkció az eljövendő közönség számára. Ugyancsak ilyesféle gondolatokkal nyitotta meg a tárlatot Jancsik Károly barátunk. (Magát a bemutatott anyagot – apai érintettségemnél fogva – nem illik minősítenem, tehát nem teszem, az esemény rögzítésére szorítkozom. Botár László beszámolója szerint a közönség nyitvatartás idején mindvégig lelkesen fogadta az anyagot.)

Fábián László

KOCKÁZVA

Több, mint szóvicc: kockázatos dolog a kockával foglalkozni. Túlságosan tökéletes test ahhoz, hogy a munkálatok vele, a beavatkozások rajta, az elvégzett manipulációk bármilyen visszafogottak legyenek, valamiképpen annak a bizonyos tökéletességnek a megbolygatásai: első pillantásra szinte tagadásai, ám indirektebb közelítés is lehetséges, amely szerint éppen az ellentét kívánja hangsúlyozni a példás mértani szabályosságot.

Csakhogy ez a tökély korántsem hibátlan világunkban valóban agressziókat szenvedhet, amelyek hatására más irányú metaforizmusok jelentkezhetnek – utalva netán az agresszió mögöttes szándékaira, céljaira. Ha történetesen – miképpen esetünkben – a kocka anyaga ugyancsak valami tartósra, nehezen változóra, szilárdságra, fegyelemre utaló anyag, mint a krómacél például, akkor még hangsúlyosabbak, még messzebbre vezetők jelképileg a mechanikai beavatkozások, mondhatni: a kocka sorsáról lesz szó, esetleges plasztikai történéssé szerveződik a jelenség, ahol a formát lerontó, leépítő gesztusok eredménye: rogyás, gyűrődés, horpadás, él-torzulások már-már metafizikai olvasatot sugallnak, hiszen a metaforáknak – köztudottan – a metafizika terében van létjogosultságuk.

Fábián László

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS FÁBIÁN ZOLTÁN MŰVÉSZETÉRŐL AZ EDDIGI MUNKÁSSÁGÁT BEMUTATÓ, KÉSZÜLŐ KÖTET KAPCSÁN

Fábián Zoltán, festő- és performance-művész a kortárs hazai képzőművészeti szcéna sokoldalú, aktív szereplője. Régebbi, illetve aktuális műveit mindig megújuló, változó konstellációkban, rendszeresen prezentálja egyéni és csoportos kiállításokon, Budapesten és azon kívül egyaránt. Alkotói tevékenysége a legfrissebb honi, valamint nemzetközi művészeti megnyilvánulások folyamatos nyomon követéséről, újra-interpretációjáról árulkodik. Művésztelepek, csoportos akciók aktív résztvevője. Hogy csupán egyetlen kiragadott példával éljünk: az elmúlt években alapemberévé, visszatérő kiállítójává vált a Dunaharaszti Művésztelepnek.

Eddigi munkásságának egy átfogó kötetben történő bemutatását több, egymással szervesen összefüggő tényező indokolja.

Egyrészről az anyag puszta mennyisége és volumene, amely valóban megköveteli a folyamatos művészettörténeti reflexiót. Fábián oeuvre-jének meghatározó részét a szakma által gyakorta absztraktnak, máskor konstruktivistának címkézett, klasszikus (sic!) táblaképek teszik ki. Talán közelebb kerülünk a valósághoz, ha e művek stílusának definiálása során a „konkrét” vagy „geometrikus” jelzők mellett tesszük le voksunk. A tökéletesen matt felületeken kibontakozó, éles határvonalak kivitelezése már önmagában is komoly technikai bravúr. A hordozón megjelenő geometrikus formák mögött pedig komoly kérdések, problematikák feszültségei érzékelhetők.

A művész munkamódszerének egyik alapvető sajátossága a hosszasan érlelt, minden ízében kidolgozott koncepciók megvalósítása, amelyek részint színtisztán tudományos (fizikai, kvantummechanikai stb.) ismereteken és elméleteken alapulnak. Mindez nem jelenti azt, hogy nem kötődik ezer szállal a művészeti tradíció egyes, saját maga által megválogatott, majd desztillált aspektusaihoz, hisz ezek nélkül művészete gyakorlatilag értelmezhetetlen volna. Tény azonban, hogy Fábián nem rekonstruál. Nem az archaikus, a letűnt, a naggyá lett újra eljöveteléről fantáziál, hanem az állandó jelleggel, makacsul meg-megújuló, formálódóban lévő jelenre reflektál. Kérdéseket intéz műveinek befogadóihoz, többek közt a „világban levésük” aktuális komfortérzetét illetően. Teszi ezt olyan jel-, illetve eszközkészletet felvonultatva, melynek egyes elemei ismerősek ugyan, ám korántsem a megszokott kontextusukban, s nem hagyományos formanyelvükkel öltenek testet e vásznakon. Pontosan ettől lesz geometrikus művészete súlyos, téttel bíró, már-már paradox módon mai (vö. Németh Lajos: „Bonyolultabb a világunk, mintsem hogy kockológiával ki lehetne fejezni.”), élettel teli. Elkerülve az ismétlés, egy avítt, absztrakt-konstruktivista stílus megalkotásának a hibájába való belecsúszást.

Malevich jól sikerült „blöffje” a maga idejében történelmi húzásnak bizonyult, ma azonban már nem itt tartunk. Ennek ellenére ne menjünk el szó nélkül egy komoly összefüggés mellett, amely Fábián Zoltán alkotói mechanizmusának egyfajta katalizátoraként is felfogható. Az informel törekvések mögött ugyanis a kezdetektől fogva egy igen erőteljes konceptualitás húzódik meg. Ez valakinél direktebb, valakinél indirektebb, az egyik alkotáson üvölt, a másikon szerényen háttérbe húzódik. Ugyanakkor valamennyi esetben ott leledzik, s munkál.

Műveit áttekintve az a benyomásunk támadhat, hogy Fábián nemhogy nem szorítja háttérbe geometrikus művészetének konceptuális hangsúlyát, hanem – igaz, változó intenzitással, eltérő hangsúlyokkal és módokon, de szinte mindig – előtérbe tolja azt. Olyannyira, hogy táblaképei mellett rendkívül jelentékeny, direkt koncept-munkásság fűződik a nevéhez, gyakorlatilag a kezdetektől fogva (pl. Közhelyfürdő, Kripta stb.).

Ezek a munkák, melyek lehetnek objektek vagy performance-ok, de akár síkhordozójú képek is, némileg más aspektusait is képesek megvilágítani ugyanannak a művészi attitűdnek. Ám feltétlenül és egyértelműen egységben kezelendők a konkrét stílusú művekkel. Feltétlenül, hisz – a konceptualitás eltérő jelleggel és szinten érvényesülő megléte mellett – összeköti őket az egyetemes felelősségvállalás. Felelősségvállalás a befogadóért, a művésznek saját magáért. Mindenekelőtt azonban magáért a műért. Ez a gesztus alapfeltétele az érvényes művészet megteremtésének.

Fábián Zoltán pedig érvényes művészetet teremt.

Kovács Gergely

MINDÖRÖKKÉ ENTRÓPIA - AVAGY EGY MEGNYITÓBESZÉD MELY MIND TARTALMÁBAN, MIND STRUKTÚRÁJÁBAN PRÓBÁLJA BIZONYÍTANI AZ ENTRÓPIA ÖRÖKKÉVALÓSÁGÁT.

Az entrópia egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi.

Egyrészt minden halad a teljes rendezetlenség felé, másrészt az Univerzumot mégis csak jellemzi valamiféle örök rend.

Ma november 4.-e van, a magyar történelem egyik legnagyobb entrópiájú napja. Háromszori időpont cserélésnek köszönhetően sikerült e kiállítást mindörökké entrópia címmel öntudatlanul is e napra kitolni.

A rendezetlenségek rendszert alkotnak.

Egyébként felteszem a kérdést: mi az, hogy rendszer? A taxonómia, a rendszerezés és a rendszer tényleg létező vagy csak a tudat által konstruált dolog? Semmi sem bizonytalanabb és abszurdabb, mint egyfajta rend létrehozása a dolgok között, egy 3-4 éves gyerekkel való beszélgetés erre rögtön rávilágít. A rendszerezés torzítja a gondolkodást, ugyanakkor a legnagyobb gondolkodók mégis rendszerekben gondolkodnak. Borges egyik szövege egy un-t kínai enciklopédiát idéz, mely az állatokat így osztályozza: "a. a Császár birtokát képezők, b. a bebalzsamozottak, c. a megszelídítettek, d, szopós malacok, e. szirének, f. mesebeliek, g. szabadban futkározó kutyák, h. az ezen osztályozásban foglalt állatok, i. amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna, j. a megszámlálhatatlanok, k. amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek, l. stb. m. amelyek az imént törték el a korsót, n. amelyek távolról legyeknek látszanak."

Persze mondhatnák sokan, h az entrópia elsősorban a hőtan és az informatika fogalma, és most fizikai jelenségek vizualizációjával foglalkozzunk. Viszont az entrópia egy általános, az élet minden területére kiterjeszthető fogalommá vált, így következetes entrópia igenlők lévén fel kell tennünk a kérdést: tényleg léteznek-e rendszerek entrópiástul vagy anélkül, vagy az egész csak percepciónk sajátos szüleménye?

A rendszerekkel és azon tulajdonságukkal, hogy haladnak a teljes rendezetlenség felé, van még egy nagy baj, ami főleg a művészettel foglalkozók számára fájdalmas: akkor mi van az örök ideák világával? A jelenségek mögötti abszolútummal?

Mielőtt ezt kifejteném vegyük végig a művészettörténet azon állomásait, melyek vizualizálják eddigi gondolatmenetem. Jöttek a szürrealisták, - melyek nem a Marsról pottyantak ide, sok előzményük van, de a legszájbarágósabban ők mutattak be egyfajta entrópiát, - tehát egy rendszer rendezetlenségi fokát - mikor esernyők és varrógépek és társaik találkoztak azokon a bizonyos boncasztalokon. Aztán voltak a dadaisták, akik állították, h nincsenek rendszerek, egyes esetek vannak, szabály nem létezik, a logika mindig hamis, és különben is a tények csak a hülyéket és a spanyol professzorokat érdeklik. Aztán voltak olyanok, - e kiállításon is láthatunk ilyet, - akik különböző struktúrákat próbálnak ábrázolni egy térben. Őket a közbeszéd hol absztrakt, hol konkrét művészeknek hívja, nővelve az entrópiát.

És jött Kazimir Malevics, aki Platón, Kant, Schelling, Fichte és ki tudja még kinek az idealizmusán, illetve transzcendentális idealizmusán nevelkedve és mindezt átitatva a nagy orosz irodalommal és kultúrával, arra jutott, h megtagadja azt a világot, melyet a tér-idő jellemez, mert egy ilyen világ logikájából eredően örökké változik, minden viszonylagos, és ő az örök értékekben, az öröklétben hitt.

És el is érkeztünk a kvantumfizikához.

Kezdjük Heisenberg helyre és időre vonatkozó határozatlansági relációival. Heisenberg azt mondja, h a részecskék bizonyos szempontból hullámként viselkednek nincs határozott helyzetük, hanem valamilyen valószínűség-eloszlással szétkenődnek. Ezzel összefüggésben Planck bizonyította, h a fény olykor anyagi részecskeként viselkedik. Aztán a Niels Bohr nevéhez köthető koppenhágai értelmezés azt mondja, h a kvantummechanika azért nyújt valószínűségi jóslatokat, mert a világegyetem természete valószínűségi és nem determinisztikus. Mit jelent ez? Miért haladna minden egy irányba, jelen esetben a rendezetlenség felé? Az idő irányának érzékelése nem jelenti azt, h az idő múlásának van iránya. De továbbmegyek. Everett sok világ-értelmezése szerint a kvantumfizika által megengedett lehetőségek mind megjelennek egy multiverzumban, ami azt jelenti, h sok párhuzamosan létező Univerzum van, és ahogy Wittgenstein mondaná: minden, ami megtörténhet meg is történik. Mit jelent ez? Nincs idő csak időtlenség, kvantum-szuperpozíció és kvantum-ugrás. (A szuperpozíció a kvantumfizikai rendszereknek az a képessége, h egyidejűleg két vagy több állapotban létezhessenek.) De akkor mi van? Körülbelül úgy érezhetjük magunkat, mint a közönség Malevics Fekete Négyzetét látva: elveszett minden, amit szerettünk, a pusztaságba jutottunk. De miképpen akkor cserébe az érzékenység szupremáciáját kaptuk, most itt állunk és nem maradt nekünk más, mint a Tudat. A Tudat szupremáciája abban a talán legfontosabb kvantumfizikai tételben nyilvánul meg, h a megfigyelő a megfigyeléssel megváltoztatja a megfigyelt tulajdonságait.

Mindebből, amit elmondtam következik, h mindannak, amit tapasztalunk valóságosan is létezhet egy tökéletes mintája, eszméje, ideája, ami örök és változatlan. És ott ismeretlen az entrópia. Biztos ismerik Arthur C. Clarke üzenetét: Egy eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.

Aztán egy ilyen magas entrópiájú napon az is eszembe jutott, h miért nem vizsgáljuk a történelem entrópiáját vagy a társadalomét, vagy akár egy emberét? A természettudományi jelenségek átültethetők a társadalomtudomány területére is, pl. van darwinizmus és utána lett szociáldarwinizmus is, - bár véleményem szerint a szociáldarwinizmus megelőzte a darwinizmust. Szóval a társadalomról és a történelemről is elmondhatjuk, h rendszerek. Igen ám, de ehhez előbb meg kéne tudnunk e rendszerek rendezettségi fokát, nyugalmi állapotát, különben mihez képest lennének rendezetlenek? Sajnos ez szinte lehetetlen, mert mindig, - szinte kivétel nélkül - a hatalmon lévők önreflexió mentesen mondják meg, h mi a rend. Erre az izlandiak is rájöttek, a reykjaviki parlament épületével szemben található polgári engedetlenség emlékművén az áll, h nincs olyan ország, társadalom, ami meglehetne a felelősségteljes polgárok engedetlensége nélkül.

A kultúra történetét hívhatnánk akár az entrópia történetének is, gondoljunk csak a posztmodernre. Ugyanakkor a kultúra rögzíti is és meghatározza a rendeket, az észlelési sémákat, a hierarchiákat, és reflektál azokra, h miért léteznek ezek a rendek, és miért épp az egyik uralkodik és miért nem a másik, a kultúra eljut arra a pontra, h talán nem ezek az egyetlen lehetséges rendek és struktúrák, és talán nem is a legjobbak.

A művészet entrópiájához be kell vezetnem egy új fogalmat: az antientrópiát. A művészet entrópiája az antientrópia.

Ha már szóbakerült a művészet is, megemlítem, Fábián Zoltán most látható sorozatának az eredeti címe: lambda állandó, ami egy kozmológiai állandó, melyet Einstein vezetett be a világegyetem tágulásának leírásához. A világegyetem tágul és addig fog tágulni míg össze nem esik, és az a teljes entrópia. A sötét energia egyre több lesz ami antigravitációs hatást vált ki és kvantumszinten is összeomlik a világ, vagyis a mi Univerzumunk, viszont a párhuzamos univerzumokban ugyanúgy továbbra is bármi megtörténhet.

Végül a beszédem elején feltettem a kérdést, h léteznek-e egyáltalán azok a rendszerek, melyekben az entrópia működik, vagy az egész a tudat által konstruált jelenség? Mivel arra jutottam, hogy a tudaton kívül nincs semmi, így a válaszom az, h igen léteznek.

De végső érvem az entrópia örökkévalóságáról ez a megnyitóbeszéd.

A kiállítást megnyitom.

Farkas Viola

FEKETÉN, FEHÉREN

Fábián Zoltán grafikáiról

A korábban festőként és installációs művészként jegyzett fiatal alkotó most a legújabb grafikáit hozta el az ÉS-be. A kisméretű, vegyes technikájú (szén, grafit, pittkréta, tus) alapkompozíciókat azért viszi be számítógépébe, hogy azok egy grafikai program segítségével nyerjék el végleges forma- és színvilágukat.

Munkáin a négyzetes és téglalap alakú mezőkön belül újabb és újabb négyszögletű síklapok tűnnek fel, csúsznak egymásra, takarják társaikat. A színvilág a fekete és fehér tartománya közötti számtalan árnyalatot öleli fel. Az egymást fedő elemek, hol kitakarnak, hol pedig transzparensek. Felszínük vagy monokróm, vagy pedig finoman árnyalt: morzsás, szemcsés, pöttyözött és satírozott. A vonalkázott mezők többször hálórendszerbe szerveződnek. Az ütköztetett elemek a rétegződés és a háttérbe szűkülő vonalrendszer által perspektívát sugallnak. Itt-ott fehér háromszögek, romboidok villannak ki a képtérből, így a „semmi”, a hiátus is képszervező elemmé válik. A szigorú, éles vonalakat és geometrikus formációkat az érzékenyen megdolgozott fragmentumok tartják egyensúlyban. Van, ahol a sötét színek szinte a teljes képmezőt kitöltik, másutt a fehér alap/háttér kerekedik felül. A színmezők dinamikusan váltakoznak, mozgást imitálnak. Van, hogy a magban zár a mű, van, hogy a peremvidékeken történnek a dolgok: a szélekre fut ki a mélyfekete vagy éppen a fehéren világító csík/sáv. A művész egyszerre építkezik és dekonstruál.

Fábián Zoltán művein úgy tiszteleg a geometrikus absztrakció hagyományai előtt, hogy a puritán fogalmazásmódba oltott, aprólékosan kidolgozott részletek képesek líraivá oldani grafikáit.

Kozák Csaba

KONSTRUKTÍV MEZŐ, GAZDAG FESTŐISÉG

Fábián Zoltán kiállítása az Írószövetség Klubjában

A konstruktivitás – egy kissé leegyszerűsítve: a szerkezeti rend és a fegyelem – lehet-e a rejtezésnek valamilyen formája? A mértani alakzatok (négyzet, téglalap, háromszög, stb.) hűvös, de akár drámaian hűvös rendje nyilván sugallhat valaminő – a világ zavarodottságával szembeni? – nyugalmat, megállapodottságot. A külső történéseket belülről megélve ilyenkor a művész „csak” arra a gondolati esszenciára – annak tökéletes képi megjelenítésére – figyel, amely érzésvilágának (világlátásának?) főbb koordinátáit adja.

Ám ez a „visszavont” – Malevics szerint az egyszerűségében is legteljesebb – kifejezési arzenál, amikor a geometrikus formák „a tiszta érzésnek és érzékelésnek” megannyi szín- és formakombinációját jelenítik meg, nem föltétlen mond le a címek hordozta, valamennyire értelmezési többletként is fölfogható sugallatról (Fehér négyzet fehér alapon, stb.).

Fábián Zoltán – szemérmessége, szerénysége okán? – ezt az eligazító gesztust figyelmen kívül hagyja. Avval, hogy csupán a festmény elkészültének dátuma – az absztraktnál absztraktabb számsorok – szerint nevezi meg az alkotásokat, kizárja a jobb-rosszabb címek, mint „magyarázatok” lírai mögöttesét. Kizárólag a festőiséggel, a vászonra (kartonra, fára) fölvitt szín- és formaélmények, vagyis a szublimálással megnemesített „valóság” képi erejével akar hatni. Ez a módszeresen végigvitt ábrázolásmód – kifejezési stratégia – ugyan elrejti (nonfiguratív álláspontja szerint is maszk mögé bújtatja) az arcot, de – paradox – épp ebben a „rejtezésben” válik legvilágosabbá a karakter.

A konstruktivizmusra esküdő nagyjaink némelyike a geometria kertjébe némi organikus (vagy ahhoz közeli) élményt is belop – lásd a szentendrei klasszikus, Deim Pál festmény-, grafika- és szobormegvalósulásként is jelentős, mert kitűnő műveket ihlető bábu-imádatát. Fábián Zoltán monokróm festészetből indult, de a felületi egyneműséget csak részegységenként követő művészete nem él evvel a fogással. Önmagához is könyörtelen – ez a következetesség legfelsőbb foka –, amikor lemond a természet sarjadását, növekedését, erejét szimbolizáló hullámokról, hullámmozgásokról.

Ennek a „visszavont” – tudatosan ilyenné formált – konstruktív ábrázolásmódnak azonban nagyon is megvan a romantikája. Ha az egyneműsítés ködét – a színrétegek alatt megképződő érzelemrétegeket, illetve a kiegészítő (de fontos) elemként a festmények oldalán kicsúcsosodó kis színtéglákat – vesszük, akkor a misztikája is.

Szó se róla, az építkezés itt is a konstruktív szerkezet, mint létélmény (létélmény-esszencia) minél hangsúlyosabb megmutatása szerint zajlik.

Nemcsak a geometrikus, alapszín szerint egymástól alig elütő, de fegyelmezett illeszkedési rendet tanúsító szürke, kékesszürke és fekete foltoknak látszik a dinamikája, hanem a felületet megbontó, gyakorta a motívumok között érdekes egyensúlyhelyzetet teremtó színes vonalaknak is.

Ám Fábián Zoltán első látszatra hűvösen kivetített én-absztrakciója – akarjuk, nem akarjuk, a konstruktív mezők ki nem mondott örömöket, fájdalmakat (is) rejtenek – nagyon is benső köröket érint. Bizonyos zenei harmóniát idevetítő megnyugvást, ugyanakkor – minden részletszépség, a fényt faktúrává tevő gazdag festőiség ellenére – valaminő összefogottságon túli kitörést. Azon lehet, s talán kell is, meditálni, hogy a nagy színrétegek „sarkain” s „oldalain” megjelenő – színkontrasztként sem utolsó – „léceknek” (a szakralitást invencióval közelebb hozó „töredékes” nyílásoknak) a kép-egészen belül milyen a harmonizációs szerepük. De hogy fontos szerepet töltenek be, az vitathatatlan.

Elsőbben azzal, hogy a természetesnek tűnő részegységek formavilágát – jóllehet geometrikus kiegészítésről van szó – nem csupán teljessé teszik, de (egy kis megengedéssel) líraivá is hangolják. Magyarán: avval, hogy – akár több színtéglával – lezárnak egy teret, a visszafogott érzelmeket ugyancsak kiengedik a palackból. Lehet ezt a szerkezeti gesztust a hagyományos konstruktivitás megbontásának mondani, jómagam ebben a zárkózott én szinte minden festményen tapasztaltható fölszabadítását látom.

A Vázlatoknak (V 11 06 – V 11 15) nevezett karton-akril sorozat egyes lapjain – V 11 06; V 11 09; – éppúgy észlelni ezt a játékos, nemegyszer a mértani síkokat (szalagokat) „kicsipkéző” szerkezeti előadásmódot, mint nagyobb méretű olaj-vásznain (09 08 22; 09 12 16), vagy 150x150-es tábláin (10 08 12). Ám ezeknél a „lírai” lezárásoknál, „jegyzeteknél” látványosabb, mert a festmény egész szerkezetére kihat, az a – akár szokatlan színkontraszttal (fekete-rózsaszín, sárga-fekete-viola, stb.) megtámogatott – geometrikus síkok közötti dinamika, amely a nem hagyományos felületi osztásokkal kelt csaknem érzéki hatást (V 11 14; 10 08 19).

Ebben a nonfiguratív világban a szépségnek több eredője van. Az egyik a konstruktív fegyelmű szikárságon belüli „vallomásosság”, amelynek tipikus példája a Feleségemnek (10 02 06) című vászon; elsőbben is a rövidebb oldalán álló fehér – világító – téglalappal. A csaknem monokróm felületet ellentétes egyensúlyhelyzetekkel megmozgató, már említett Triptichon szintén ebbe a csoportba sorolható. És legfőképp ebbe a szépségarzenálba tartozik az ugyancsak hármas szerkezetű, vitathatatlanul fő mű, a 150x450-es 10 09 06 című akril-vászon tábla is. Bravúros térosztása alighanem az egymást kiteljesítő ég-föld párhuzamát szimbolizálja.

A tárlaton a festmények mellett két relief kapott hangsúlyos szerepet. A rozsdás felületű foltos-térkép (acél) egyhangúságát a fényes fémtégla eréllyel oldja (10 08 24). A tizenöt 40x40-es kék akril-vászon, illetve rozsdamentes acélnégyzetből álló dombormű (10 09 09) meg egyenesen iparművészeti bravúr, amelyen a festői invenciót a plasztikai hatás csak erősíti.

Szakolczay Lajos